2007. augusztus 14., kedd

VII. Gyülekező fellegek

Még az éjszakai eső hűvös cseppjei csillogtak a köveken, mikor két csapat hagyta el Delimber városát. Az egyik egy katonákból álló, néhány száz fős sereg, amelyik a Nagy erdőn és a Reményvízen keresztüli átkeléssel a Suttogó erdőbe készült. Ők voltak a készülő hadjárat első igazi katonái.
A másik társaság a most már negyven főt számláló toborzó- és lelkesítőcsapat, Faar d’ More és a törpök vezetésével.
Frank és barátai jókedvűen ügettek az élen, az alacsonyan és félig hátuk mögül sütő nap halvány őszi aranyában szívet-lelket melengető látvány nyújtottak a nedvesen sziporkázó ásványok. A tájból sugárzó békesség ellenére mindenki éberen figyelte a környéket, akinek megvolt rá a képessége, az különféle mágikus praktikákat is bevetett, hogy észrevegye az esetleg rejtőzködő ellenséget. Manókra és goblinokra számítottak, azokra, akik minap betörtek Delimber városába.
Nem volt felesleges az óvatosság.
Második napja voltak úton Nipur felé. Késő délutánra járt az idő és egy nagyjából hasonló méretű és formájú, gömbölyded sziklákkal teleszórt szakaszon haladtak át a Kövek tengerében. Franknek és a többi mágusnak veszélyt jeleztek a megérzései. Frank különböző érzékelési technikákkal végigpásztázta a vidéket és mikor ott tartott, hogy a tárgyakat hőmérsékletük szerint különböztesse meg, észrevette az ellenséget. A hűvös kövek közül élesen kivilágítottak a körülöttük elszórtan kuporgó, szürke álcázóköpönyeget viselő lények. telepatikus úton figyelmeztette mágustársait és a törpöket. A katonák is értesültek a vészről, az előre megbeszélt jelek révén. Óvatos mozdulatokkal kézbe kerültek a harci fejszék, előcsusszantak a kardok, az íjak húrjaira nyílvesszők illeszkedtek. Aztán, mikor a rejtőzködőkkel borított területnek nagyjából a közepén jártak, megelevenedett a táj. Az álcák alól előugráltak a támadók; félelmetes görbe kardokat lengetve a manók, tőrökkel és hajítófegyverekkel felszerelkezve a goblinok. Alacsony termetük és mulatságos, gnómarcuk ellenére meglehetősen kemény harcosnak bizonyultak, szemükben kegyetlen tűz égett. Ádáz küzdelem bontakozott ki. A támadók tízesével hullottak, nehezen bírtak a lovakon ülő emberekkel. Mégis hihetetlen lendülettel vetették magukat a csatába. A törpök kissé szorongatottabb helyzetben voltak, alacsony pónijukon jobb célpontot nyújtottak a rövid kézifegyvereknek. De Throffin és kísérete állta a sarat.
Órák óta tartott a küzdelem, a gnómok tetemeitől és gyorsan feketülő vérétől bűzlött a vidék. Sajnos néhány delimberi harcos is szerzett kisebb-nagyobb sebeket, egyikük életét vesztette. Egy mesteri pontossággal elhajított bóla tekeredett a nyakára, s a bőrszíjak végére kötött ólomgolyók egyike mért halálos ütést a koponyájára.
A tíz varázsló Borostyán toronyban bevált módszerét alkalmazta, repülőgömbjeikben cikáztak a harcolók felett, a levegőből tizedelték az ellenséget. Frank meglepődve tapasztalta, bár nem gyakorlott kardforgató, mégis könnyedén támad és hárít, úgy érezte, nagyapja kardja irányítja a kezét. Mintha a manók közelsége önálló életre keltette volna a fegyvert.
Ezt a manók is észrevették, és e felismerés rémülettel töltötte el őket, hamarosan menekülőre fogták a dolgot. Ez új erőt adott Frank csapatának, és az eddiginél is nagyobb lendülettel vetették magukat az ellenségre. Rövidesen teljesen megfordult a helyzet, a támadókból eszeveszett, rémült menekülők lettek. Mire az ergoni nap lágyan megérintette a horizontot, nem maradt élő manó és goblin a Kövek tengerének szerteszórt sziklái között, leszámítva azt az egy-két, minden porcikájában reszkető gyávánál is gyávább manót, aki idejében felismerte, hogy mi lesz a csata végkifejlete és fegyvereit elhajigálva, hanyatt-homlok futásnak eredt.
A győztes csapat verítéktől és vértől mocskosan újra összegyülekezett. Valamelyest megtisztálkodtak, a magukkal hozott szárított gyógynövények és porok segítségével ellátták kisebb-nagyobb sebeiket, majd megadták a végtisztességet a szerencsétlenül járt delimberi harcosnak. Az ergoni hagyományokat követve, kis emelvényt készítettek a környező sziklákból, majd miután Logaan istenhez ajánlották az elhunytat, Bedevir tűzvarázsló segítségével elhamvasztották.
Negyedik napja volt, hogy elindultak Delimberből, s két nappal a manófalka legyőzése után elérték az Óceánt. Az egész társaság gyönyörködve nézte a végtelennek tetsző, fenséges hullámrengeteget. Franknek ismét előtolultak emlékei. Otthon is szerette a tengert, s a látvány régi hazájára emlékeztette. Az ergoni tengerparton is élőlények sokasága hemzsegett. Elsősorban madarak. Sirályok és egyéb halászmadarak tömkelege körözött a víz felett, le-lecsapva a felszín alatt ezüstösen tovasikló apró halak csillámló rajaira.
- Ugye, ma halat ebédelünk?! - Kiáltott fel a Frank vállán nézelődő Kerilim.
- Jó lenne az, kiskomám - felelte egy delimberi katona -, de sajnos mi nem vagyunk halászok, meg felszerelésünk sincs, mivel kifoghatnánk egy ebédrevalót!
- Na ide figyelj! - Vonta össze a szemöldökét a pomogács. - Majdnem egy tucat varázsló van velünk és köztünk van Faar d’ More. Ha ők sem fognak nekünk halat, hát vigyázz, mert téged foglak megenni!
Kerilim szavai egy-kettőre eloszlatták a manótámadás óta rajtuk uralkodó halk komorságot. Ki-ki előtt különféleképpen elkészített és pompásan ízesített halételek képe villant fel, így a napok óta szárított koszton élő csapat hamarosan noszogatni kezdte a varázslókat, gyorsan találjanak ki valamit. Rövid tanakodás után a mágusok megtalálták a megoldást. Közös erővel irányított akaratbefolyásoló varázslatot bocsátanak a tenger felé, minek hatására a halak egy részének oda kell sereglenie a part közelébe, a többiek pedig kézzel, kalappal, köpönyeggel a kellő mennyiséget kihajigálják a szárazföldre. Így is történt, a terv remekül bevált. Azután a sekélyebb vizekből algákat gyűjtöttek, tűzifa helyett. Bedevir ügyesen kiszárította őket, majd egy másik varázslat segítségével, a halmokba rendezett növényekből kis tábortüzeket gyújtott. S míg a halak sültek-főttek, a csapat jólesően melengette-szárította átvizesedett lábbelijeit. Jól tették, hiszen Shiurrh hűvös hónapjában bizony könnyű volt egy kiadós náthát összeszedni, ami Ergonban is köhögéssel, tüsszögéssel járt.
A következő néhány nap hasonlóképpen telt. Aztán visszatértek a magukkal hozott szárított ételekhez, lassan megunták az előbb még annyira kívánt halakat.
Nyolc napja voltak úton, s a kilencedik reggelen különös zajra ébredtek.
Az éjszakát egy nagyobb öböl homokos fövenyét szegélyező kisebb erdő fái alatt töltötték, s a törzsek közül kikandikálókat még a zajnál is különösebb látvány fogadta. Az óceán felől egy sötét felleg közeledett, s abból áradt az a bizonyos különös, surrogó hang. Mintha óriási madarak lennének, így vélték többen is. Azt nem tudták, hogy sejtésük telitalálat volt, de a veszélyérzetük működésbe lépett.

Folyt. köv.